Egy rozsdás kanna új élete

Kedves Alkotótársam!

A Művészlelkek Műhelyébe ezen a héten egy újabb videós anyag került fel, ezúttal egy rozsdás kannát festhetsz meg, akvarell festékkel.

Igazán izgalmas kihívásnak ígérkezik, hogy a rozsdás részeket hogyan lehet akvarellfestékkel érzékeltetni.

Ha egy könnyed 35 perces festésre vágysz, akkor tarts velem és Te is fesd meg velem együtt ezt a kannát.

Ha nem vagy még tag, a Műhelyhez itt tudsz csatlakozni:

***

Most pedig ráhangolódásképpen jöjjön egy kedves kis történet a gyermekkoromból.

Egy rozsdás kanna új élete

Amikor kislány voltam, minden nyáron a nagyszüleimnél nyaraltam vidéken. A ház mögött méhek zümmögtek a kaptárak körül, a kert tele volt virágokkal és napérlelte gyümölcsökkel, a levegő pedig mindig mézillatú volt. A nagypapám méhészkedett, a nagymamám pedig teát főzött reggelente, és közben halkan dúdolt valami régi dalt.

Egyik délután, miközben a kert végében bújócskáztam, megláttam valamit a málnabokrok között: egy kis rozsdás kannát. Fehér zománca helyenként lepattogzott, de a szélein még ott csillogott a kék szegélye, és a füle is pont olyan volt, mintha mosolyogna.

Kézbe vettem, és valahogy rögtön megszerettem. Bevittük a Mamával a verandára, lemostuk, és ő azt mondta:

– Ez a kanna még az én nagymamámé volt. Teázni használtuk, mikor kint dolgoztunk a méhekkel.

Attól kezdve minden reggel ebbe a kannába szedtem virágot. Pipacsot, levendulát, százszorszépet. A kanna ott állt a konyhaablakban, és nekem úgy tűnt, mintha boldog lenne, hogy újra dolga van. És minden alkalommal, mikor ránéztem, egy kicsit mintha visszamosolygott volna.

A nyár végén nem hoztam el — ott hagytam, hogy várjon rám jövőre is. És én azóta is tudom: a régi dolgok szívében ott lakik az emlék és a szeretet.

***